Néhány hónappal mell ügyem diagnózisa előtt terveztem ezt a képet. Meglepett, milyen szelíden, spontán és gyorsan rajzolta kezem a kontúr vonalakat.
Egy elmaradt találkozó, több évtizede húzódó lezáratlan érzelmi viharokat hozott fel szívemben. Gimnazista életem, az aranykor, kedves barátommal töltött mély beszélgetések lázadó hangulata, egyik a pillanatról a másikra átléptek múltból a jelenbe.
Lángoló gondolataink, ifjú korunk felfedező csodálatos felismerései, egyszerre eleven emlékáradataként tódultak fel, és hatottak rám elementáris erővel. Mintha csak most játszódna közös történetünk.
Mintha nem az idő, hanem valami szomorú „felnőttség”, másként fogalmazva, az ártatlan „gyermekség” elvesztése lenne a valódi távolság közöttünk. Erről nehéz is írnom.
Egyszerre szólalt meg bennem a felismerés, és az azt követő megértés, ez valójában természetes!
Régi barátommal, a jelenben elmaradt találkozó ténye felett érzett szomorúságom, egy másik ténnyel is szembesített: a változás nem csak szükségszerű, de elkerülhetetlen is!
A változás fontosságának szilárd ténye, mulandóságommal többféle vonatkozásban szembesített. Betegségem kapcsán is.
Mégis, a visszavonhatatlan madárcsicsergés, a hirtelen ébredő természet ciklikus újjászületésére emelte figyelmemet. Reményt adott: ahol elmúlás, lezárás zajlik, ott egy új folyamat indul, ott az új születés éppen olyan elkerülhetetlen.
Ennek a megértésnek pillanatát a LEZÁRÁS-ÚJ KEZDET folyamatot, mint a változás mechanizmusát fogalmazza számomra alkotásom.
Hasonló módon igyekszem én is sejtjeimnek az élet és a gyógyulás üzenetét küldeni. A folyamat máig küzdelmes, de kríziseim mélysége mára kisebb, és reménytelibb a jövő perspektívája.
Egyre inkább a most-ban merek lenni.
Örömmel tölt el, hogy sokszor ismerem fel a lehetőségeimet.
Hiszen lassan 3 év telt el műtétem óta, s lám itt vagyok, látok, hallok, kezemben újra ecset ….
Ezt a képet jól látható helyre tettem szobámban, fontos emlékeztetnem magamat, hogy a változás természetes, és a lezárás után egész bizonyos, hogy új dolog születik.
Az alkotáshoz anno ez a vers született 2014-ben, a reménnyel, hogy szívünk elfújja a felhőket, melyek olykor eltakarják a szikrázó kék eget:
“szilárdságom télből olvadó tavasz,
fodros madarak tisztást énekelnek
mellkasomra, s trilla szirmot csicseregnek
a hagymákkal telt ágyásokba.
Havas álomban olvad el a múlt,
helyére engedi az ébredéssel megesett utazót”
Szeretettel,
Kiss Andrea Emese
