Az Alkotás úton sétáltam felfelé a robbanó tavasz örvénylő ölelésében. Buzgó péntek estén igyekezve, rohanósan haladtunk el egymás mellett a járókelőkkel.
Tekintetünk belső távolokban időzött. Bele-bele merengtem egy-egy sietős arcot elsuhanni látva, mennyire zárt világok vagyunk mostanság. Mintha zártságunk jelentene mára egyfajta biztonságot. Nem érdemes szépíteni, oly’ hideg ez az alapállás.
S akkor szembe jött ez a világító magasság, hirtelen egy újabb kegyelmi látványként jelent meg előttem.
A felemás égbolt beengedett egy fénysávot, éppen a torony tetején. Toronyságának fénnyel kiemelt valósága, az egyik legszebb látomássá tette ezt a képet szememben.
Fotózni kezdtem, voltak, aki kedvesen megálltak, nehogy belépjenek a születő képbe. Megérintett ez a figyelmesség. Eme spontán pillanat szülte közösség mentén, rendre egymásra mosolyogtunk többször is. Többen belefeledkeztek velem együtt a látványba.
Egyszerre lényegtelené vált, hogy a sötét fellegek távolodnak, vagy éppen felénk tartanak.
A fergeteg és a kék ég között kiáradó világosság lenyűgözött többünket is.
Óriás világítótoronyként emelkedett ki a déli pályaudvar mögötti tájból, s mint viharfáklya ragyogtatja most is a felfedezés örömét: utamon vagyok, áramlok, élek :)!
Közös Alkotás?
Szeretettel,
